Hús és vér
/életem első másodperce/
Nem hagyhatom abba… most nem… az út hatalmas még… ha nem sietek, csak növekednek nehézségeim. Egyik centi a másik után, már ki tudja hányadik. Karjaim ólomnehezek, bár sosem láttam még őket igazán. Nem pihenhetek… még nem…, majd ha mindennek vége. Ütemes összehúzódások…
Rápillantok a mellettem tornyosuló kupacra. Még nem tudom, hogy ez létem éltető párnája. Lelkem még nyitott, mélyében megpillantom régi fénytelen porhüvelyemet. Ami halott, az nem fénylik, de az már nem az én testem. Múlt és jelen, volt és lesz csatázik lelkemért, de a honnan hová útja eldőlni látszik. … A munkára kell koncentrálnom. Csak ne lennének ezek a zajok. A mindent elnyelő vörös hús hangfüggönyén keresztül egy elmémbe karistoló ütemes sípolás jut el hozzám. És még egy hang… valahonnan, talán a világmindenség határvidékéről, de jól hallhatóan, anyám kiáltásai. A forrását nem tudom megállapítani, mert hiába nézek körbe, a vörös köd csak egy halvány fénykijáratot enged látatni. A körülöttem kavargó ősi káoszból kiszakadni látszik egy darabka, ami Én leszek. Ütemes összehúzódások…
Már majdnem az egész utat megtettem. Apa ne aggódj, mindjárt itt leszek!… Hirtelen egy erős, de rosszkor jött nyomás megakaszt utamon. Mire föleszmélek, már nyoma sincs a fénykijáratnak és a sípoló hang felgyorsul. Fejletlen agyamban az oxigénhiány okoz zúgást és őrjítő kétségbeesést. Tapogatózom, hogy felvegyem a megfelelő pózt, de meglepetésemre egy hideg fémkampót találok magam mellett. Mindegy, folytatnom kell… itt van ez a halom is, a pangó vér miatt egyre nagyobbnak tűnik. Szakad a hús, és azaz átkozott sípoló hang sem szűnt meg, amit még a szövetek recsegése sem tud teljesen elnyomni. Összehúzódás… egy kis pihenő… összehúzódás… még egy pihenő… hát már soha nem tudom befejezni?
Végtelennek tűnő idő telik el. Újabb elsöprő erejű nyomás… Friss levegőt érzek az arcomon. Kinézek. A valaha csodálatos anyaméh helyett, most vérben úszó alagút szélén állok, a közelben egy világoszöld terület, de erre a szövetre sok vér folyt már. Az óriási asztalon túl, egy fehér kádban, a tisztító zivatarban egy másik testecskét mosnak. Úristen, így nézhetek ki én is? A halom sem lett kisebb. A hang még mindig ott dübörög a fülemben… vagy talán csak gondolataim legmélyén hallom a kiáltásokat? De mintha egyre közelebbről hallanám… megdöbbenve tapasztalom, hogy szinte várom már, mikor érek el oda, mikor tár fel előttem rejtett világokat anyám szava… Újult erővel vetem magam bele a munkába. És igen… meglesz, már közel a cél… nemsokára megszületek.
Azt hittem, hogy én dacolhatok a sorssal, lehetek akár égbe szökő hegy, vagy játékos szellő, … de rájöttem, hogy mindnyájan ezek vagyunk. Csak hús és vér.
