Én szeretem ezt a nyugalmas, szinte minden problémámat elszívó, csöndes mozdulatlanságot.
Naponta, mindig ebben az időszakban sétáltatom Agyart, a 8 éves tacskómat.
Sok megszokott útvonalunk van, de meg-megpróbálok valami újat kitalálni a kitaposott körök variálásával. Persze Agyar, ezt többször felülbírálja, és nem érdekli, hogy én merre szeretnék menni.
Ő szabja meg az irányt. Leginkább persze az évek óta bevált utcák sorrendjét választja.
Ma különleges nap van. Már legalább is nekem. Az ég csak ritkán ilyen igazán kék, a nap csak különleges alkalmakkor süt ennyire barátságosan. Biztos ismerik, azt a napsütést, ami nem túl erős, de nem is túl gyenge, pont jól melegít és ez erővel tölti el az embert. Ez a nap ilyen volt.
Talán a nap tisztasága, talán a ragyogó kékség hatása, de Agyar ma 8 év után egy új útvonalat választott.
Ez az kis utcácska ez idáig nem került fel a repertoárunkba. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért.
Lehet, hogy nem illeszkedet egyik útvonalunkhoz sem. Ki tudja!? Talán ebben lakott valamikor az a valaki, tudod, az a hogy is hívják, akivel nem akartam találkozni!?
Már nem tudom, de most már itt sétálunk, és csodálkozva nézem a házakat, kerteket, mintha ez az utca annyira, de annyira más lenne, mint a többi.
Agyar beleléphetett valamibe, mert vinnyogva néz felém, balmelső lábát feltartja.
- Na te öreg kutya, már megint mibe léptél bele?
Leguggoltam mellé és nézegettem a tappancsát. Amikor az ember ilyen hirtelen kényszerül egy fa tövéből kinövő bokor mögé, bizony hamar felnéz. Minden rendben van körülötte!? Én is így tettem.
Guggolva, kezemben a sérült lábacskával, körülkémleltem. Most vettem csak észre, hogy velünk szemben jön valaki. Egy középkorú férfi. Már 1-2 perce közeledhetett, hiszen mellékutca nincs és nem úgy tűnt, mint aki most lépett ki a háza kapuján és indult a most még távoli célja felé.
Nem csodálkoztam, hogy nem vettem észre, hiszen a nap melege, a mély kék ég, és az új utca igen-igen elvonta a figyelmem.
Már-már megint a lábacska felé fordult volna figyelmem, amikor észrevettem, hogy a férfi készül valamire. Cigarettájából sűrűn és mélyeket szívott, jobbra-balra tekingetett, majd előre. Esetleg fél valamitől, vagy keres valakit, netán őt keresik? A válaszom még csak gondolatban sem születhetett meg, az ember nekiiramodott, egyre nagyobbakat lépve, mint a távolugrók ugrás előtt, majd neki is rugaszkodott, aztán felrepült. Repült.
Jó gyorsan, egyre feljebb, 2-3 másodperc alatt, olyan magasra, hogy ha nem látom, hogy ki indult el, már nem ismerem fel.
- Ez egy ember?
Az nem nagyon lehet, mert akkor nekem is lenne ilyen képességem, valamint nem csodálkoznék rajta.
- Á, ez nem lehet.
Pedig nem vagyok sem drogos, sem piás, sőt igen racionális gondolkodásúnak tartom magam.
Nem hiszek a saját szememnek! Lenézek, kezemben még mindig a beteg mancs, felnézek és ott az égen az a
már kicsi, de még mindig emberke alakú folt, aki még az előbb itt jött velem szemben.
Agyar lábából kihúzom a tüskét, szinte gépiesen dolgozom, az agyam próbálja a felfoghatatlant feldolgozni.
- Mi van?
- Mit láttam? Valaki elrepült?
Kutatok gondolatban a ponyvairodalom hasonlatos parajelenségei közt. Hátha találok egyezést, hátha ráhúzhatom valami már lejegyzettre azt, ami velem történt. Hiába keresek valami közösséget másokkal, nincs semmi.
Ez valami új.
Megőrültem, agydaganatom van és ezért hallucinálok. Csak ez lehet, mert más magyarázat nincs.
Hétfőn megvizsgáltatom magam, addig is odafigyelek minden jelre.
Agyarral teljes levertségben sétálunk hazafalé, a parkon keresztül. Már nem dob fel a tiszta ég, a nap pont kellemes melege, csak a látottak, a látni véltek körül jár az agyam.
Valamiért megállok. Magam sem értem, miért.
Csendes suhanással, mint ahogy elindult, leereszkedik elém a repülő ember.
- Jónapot kívánok!
- Jó...-na..-pot.
Rebegem, talán csak én magam hallom köszönésem, olyan halk.
- Bocsánatát kell kérnem, a levegőből vettem csak észre, hogy megzavartam a kutyasétáltatását.
- Semmi baj, igazán semmiség, - hebegem, - repülgessen csak, én itt sem vagyok.
Miket mondok? Nem bankrabló az illető, vagy ilyesmi. Próbálom magam összeszedni.
- De igenis itt van és tényleg nem akartam zavarni.
- Na jó, megbocsátok. Jó utat!
Nézek az ég felé.
- Hogy van? - Rebegem, még mindig kissé félszegen.
Hiszen már elköszöntem! Na jó, de csak így ne menjen már el. Hátha kiderül valami érdekes.
- Kösz, jól. Nagyon jól. És maga?
- Hát, izé, én nem igazán.
- Csak nem miattam? Megijesztettem?
- Nem, nem, nem maga miatt. Csak úgy. Ki van ma jól, úgy igazán? Szerintem senki.
Aki még állítja is, hogy neki jó, az túloz, vagy ilyesmi…..
Már-már belelendülök, a témába, amiről pár nappal ezelőtt vitatkoztunk barátainkkal, amikor visszazökkenek a valóba.
- …..Szóval maga tényleg annyira nagyon jól van? - Fejezem be gondolatom kissé váratlanul.
- Na de azért, hát, hogyan tud Ön, ne haragudjon, de úgy láttam, repülni?
Nyögöm ki a nem túl jól összerakott kérdést.
- Hogyan? Csak úgy mint bárki más, az-az a barátaim, vagy akár ahogy maga is tudna.
- Ééén? - Nézek magamra,
- Még azt is alig hiszem el magamnak, hogy beszélek egy repülő emberrel!
Repülni? Azt biztos nem, szóval kérem maradjunk a földön, téreget vissza bátorságom.
Gondolataim közben azon járnak, hogy most már biztos, hogy valami nagy bajom lehet. Talán a kíváncsi kamera következő áldozata leszek éppen, vagy hasonló történik, de valami biztos nem stimmel itt.
- Igen, akár maga is! Egyáltalán nem nehéz. Pont a hitetlenségét kell legyőznie, azt
ami miatt még azt sem hiszi el, amit lát.
Aki nem hiszi, az nem is tud, aki hisz az tud is. Ennyire egyszerű. Érti már?
Torkom köszörülve, mint aki a válaszát épp most alakítja, nézek körül.
Agyar itt van, a park is a régi, sehol egy gyanús alak, vagy egy rezgő bokor amibe kamera lapulhatna.
Az ég kékje és a nap kellemes melege sem változott. Csak velem történik valami nagyon furcsa.
- Hüm, érteni értem, de ha ez ennyire egyszerű lenne, hát akkor már igen sok repülő ember lenne, no és megannyi más furcsaság is.
- Pedig ez valóban nem bonyolultabb annál, mint ahogy hangzik. Segítek.
- Mondja, emlékszik-e olyas valamire, amire azt mondhatná, hogy úgy indul neki, hogy ahogy esik úgy
puffan? Vagyis az esélytelenek nyugalmával?
- Igen, igen. Egyszer eltaláltam hógolyóval az iskola igazgatót
- Na és? Ez hogy volt?
- Lehettem talán 7.-8.-os és hógolyóztunk az iskola előtt. Az igazgató úr elindul az autójával, tőlem már messze, úgy 20-30 méterre lehetett. Leengedte az ablakot, mert letakarította a visszapillantót.
Már haladt az autója a forgalmas főúton, jött vele szembe több kamion és busz is, ami eltakarhatta volna a célt. Én gondoltam egyet hirtelen és az iskolai hócsata éppen elkészült munícióját elhajítottam felé.
Nem szóltam senkinek, hogy nézd, vagy ilyesmi, megszületett az elhatározás és már dobtam is. Ugyan őt céloztam, de nehéz jól megfogalmazni, mit is gondoltam. Mert az igazgatót miért akarnám eltalálni, de miért is ne!? Hiszen, ha eltalálom, sem hiszem, hogy meglát a tömegben.
Persze így senki más sem látja, a dicsőség is elmarad.
Ha egy buszt találok el, az is érdekes.
Szóval, ahogy esik úgy puffan.
Szó szerint puffant, az igazgató vállán. Néztem, ahogy repült a hólabda, kikerülve minden akadályt, szinte magától követi az autó gyorsulását és betalál a nyitott ablakon.
- Ez jutott eszembe. Hasonlóra gondolt?
- Igen - igen, nagyszerű! Látja milyen egyszerű a megoldás? Mit gondol, ha odahívta volna az osztálytársait,
céloz és dob, sikerült volna? Én nem nagyon hiszem. Akár 20-ból 1sem. Igaz?
- Igaz. Én sem hiszem, hogy ment volna. De hol itt a megoldás?
- Még nem érti? Ha menni akar, megy, ha mozgatni akarja bármely testrészét, az mozog.
Az agya kiadja a parancsot és működik a teste. Ha nem hiszi, hogy célba talál, az agya nem hiszi.
Ha valamit nagyon akar, akkor is az agya vívódik. Mérlegeli a mellette és az ellene szóló érveket.
Hiszi is meg nem is.
Ha nézik, meg kell felelni másoknak, így a zavar még erősebb lehet. Mi lesz ha nem sikerül?
A vívódás félelemmel párosul: lebőghetek, csak a szám volt nagy….stb.
Az „ahogy sikerül” érzésnél nincs vívódás, nincs félelem. Csak az agya tiszta kapacitása. Semmi zavar.
Kiadja az agyának a parancsot és sikerül. Mivel a célbadobás manapság nem napi rutin, fontos a tiszta fej.
A járás és más mindennapi mozgások, jól begyakorolt agyi működések. De itt is észrevehető a hatás.
Aki ideges, vagy máson jár az esze, az könnyebben megbotlik, beveri valamijét, stb. Érthetőbb már?
- Igen, mondom most már fél meggyőződéssel.
- Tudom, mi lesz a következő kérdése: hogyan lehet ezt elsajátítani, és hogy lesz ebből repülés,
talán még az is érdekelheti, hogy miért pont magának mondom el!?
- Szóval maga nem csak repülni tud, hanem gondolatolvasni is?
- Tudni, tudok, de ezt most csak kikövetkeztettem.
- Na jó, akkor kérem válaszoljon a "saját" kérdéseinkre.
- Hogy miért pont maga? Mert én látom a fogékonyságát. Hogy hogyan, azt majd megtudja.
Repülés hogy lesz belőle? Az csak magán múlik. A lényeget már tudja. Olyan állapotot kell teremtenie,
Amiben, az agya nem bírálhatja felül az elhatározást. Csak dönt, és az megtörténik.
Minden megtörténhet, nincs lehetetlen!!!
Persze, ez most nagyon furcsán hangzik, talán túl misztikusan, esetleg sikerkönyv ízűen. Tudom.
De maga látott repülni, a sikerkönyv olvasója, pedig csak papírlapokat lát. Remélem, érti!?
- Igen, érteni értem, de most mit kell tennem? Hogyan induljak, el?
- Persze-persze. Tudom ez a legnehezebb. Nekem is ez volt. Pedig most nincs semmi dolga.
Ennyire egyszerű. Most menjen haza, érezze jól magát, és mindent csináljon úgy, mint ahogy amúgy is tette
volna. Csak a gondolatait hagyja szabadon. Erre az egyre figyeljen. Ne korlátozza őket, semmilyen irányba.
Hagyja őket teljesen felülbírálás nélkül. Ennyi az első lecke és holnap itt találkozunk, ugyan ebben az
időben. A többit majd akkor.
A repülő ember mosolygott, talán még vállon is veregetett, azt mondta, hogy akkor holnap várom, és elrepült.
Akkor láttam először és utoljára.
Nem tudom miért, nem jött el, én vártam. Nagyon vártam. Amikor már kezdett sötétedni és kezdtem érezni, hogy nem jön, sírtam is. Persze férfi módra, csak a könnyeim csorogtak, de ezt sem láthatta senki.
Talán beteg lett, esetleg más fontos dolga akadt. Ki tudja, mi lehet nálamnál fontosabb, de biztos akad valami, amit csak persze utólag érthetek meg. Elképzeltem a most még megmagyarázhatatlan indokot, amit majd később megértve belátom, hogy nem lehetett másképp, de most én kimaradtam.
Talán holnap. Gondoltam még akkor. Persze eljöttem, ahogy harmadnap is, de semmi.
Azóta sem.
Agyar már rég nem él. Az egyetlen szótlan tanúm is elmúlt. Csak én hiszem az idő múltával egyre fakóbban, hogy ez megtörtént. Úgy érzem, hogy már szinte minden megvolt, ahogy egy tűzrakásnál, amihez csak a szikra hiányzik, de a szikra nem jön.
A mai napig sem. Érzem, jó tanítvány lehetnék. Csak az a szikra hiányzik! Akár hat év múltán is, készen állok. Próbáltam a tűzkövet magamban megtalálni, de nem sikerült.
Nem a repülés érdekel, mert nem ez a fontos, a szabadság a lényeg.
Amiben nincs korlát, legfőképpen belső korlát.
Nem mondja azt valami belső hang, amit talán józanésznek hívunk, hogy:
- ezt nem lehet, ez lehetetlen,….., vagy ilyesmi.
A szabad elhatározás a lényeg és semmi más. Ez lenne a cél, ahogy én értem a repülő ember lelkét.
A mai napig sem tudom, hogy mi az a piciny dolog, ami a felismerésből átsegít a megvalósításba.
Úgy érzem magam, mint háziasszony, aki a szakácskönyvből sütött. A pontról-pontra megvalósított süteménye fölé hajol, összehasonlítja a fényképpel, megkóstolja és inkább szó nélkül kidobja.
Szóval mindent értek, de mégsem működik. És ez a legrosszabb. Amikor tudod, hogy a kezedben a megoldás. A több ezer közül a jó ajtó előtt állsz, de a kulcsod most valahogy nem akar a zárba illeszkedni.
Ez most a helyzet. Kérek mindenkit, aki tud segíteni, de leginkább a repülő embert, hogy jelentkezzen!
Kérem a szikrát repülő ember, megígérted!
