Hangzatos nevű blog

Ma este valami szárazlégköri homály tizedelte a láthatót, mint életlen fényképek kemény papírján a sejlő arcokat. Becsuktam a szemem, magamban szokatlanul tiszta képeket találtam, és főként zavaró kérdéseket belső béke ellen. Vajon mindenki fejében születnek zűrös és vad gondolatok, vagy csak nálam társul az észlelés valóságához a képzelet távolsága? Mások kimondott szavai a röghözkötésről mesélnek, a magamról tett említés saját valóságuk kapuját nyitja csak meg. Kötöm magam magamhoz, mert magamhoz nagyon kötődöm, kicsiny kertembe benézhetsz, de palántát ne hozz, mert van itt virág elég.
Csak ezt látom.
Nem zavar az önzés, mindenki legyen csak önmaga legjobb barátja, de jól jönne már valaki, ki a hátsó kertek kidőlt kerítését velem ugraná át. Én átugrom, otthagyom a vígan poharazó társaságot, elszököm, hiányom fel sem tűnik, és közben bejárom fantáziám fává kérgesült erdejét.
Egy körző jut eszembe, mely visszavonhatatlan sebet hagy a papíron, de legnyitottabb helyzetében is csak alig rajzol a lapon túlra. Nekem is van lapom, de a körzőm elveszett, és a papírszél kontúrja, ami másnak határ, számomra ugródeszka, mely gravitáció nélkül repít a meg sem dermedt valóság még mozgó kérgére. Talán zűrös vad gondolatoknak mondanád, ha mesélnék róla, pedig ez csak a fantázia. Nekem senki sem vallott még hasonlókról, így félek, lehet, hogy csak én látom a kopott kiskanál nyelén nagyanyám kezét, amint gyermek apámnak az ételt kavarja. Igen, megvan még a kanálka, de ami másnak egy ósdi evőeszköz, az nekem múltba látó ereklye. Sok minden mást is látok. Látom a be nem gyógyított bőrű házak sebes homlokzatát, látom a lőszert, amint becsapódik, látom a katonát is, és a botcsinálta forradalmárt, aki az ablak sarkából visszalő. A járdán haladva látom az ősmocsarat, amiben kátránnyá bomlottak az élőlények, a szélkő bazaltjában a millió éve kihunyt vulkánt, a résekben gyökeret vert gazokban a mindenáron kapaszkodó életet. A hídban az éjjel is rajzoló álmos mérnököt, és a mozifilmben a stábot, a vászontól kicsit jobbra, de balra is.
Más is ennyi mindent lát? Vagy az éles papírszél levágja a csírázó gondolatokat? Más is látja a szürke arcokban az elrontott életeket, vagy egy kézfogásban az elérhetetlen boldogságot? Ha látja, mindig látja, mint én? Mást ez nem zavar? Voltál már úgy, hogy elindultál, meg is érkeztél, de nem oda, ahova indultál? A kocsi csak ment, de te gondolatban máshol jártál. Voltál már úgy, hogy elindultál vásárolni, és a liszt és a tej helyett csak cigit vettél? Ez valami kóros, ugye? Mások olyan ügyesek! Nem kuszálják össze a látóhatárt hasonló zűrös gondolatokkal. Életüket, mint egy jó sofőr, úgy vezetik, hogy csak előre néznek, csak néha fékeznek, inkább előznek, időnként még a korlátokat is túllépve. Ez igen! Irigylem őket, normálisokat, de őket is látom. Látom, hogy ők is voltak látók, látom a befagyasztott gondolatokat, látom a mindennapok fantáziát romboló erózióját, látom az utolsó percek félelmében a bepótolhatatlant.
Igen, magamat is látom, karcos, színtelen filmkockákról vetülök közétek, beharangozó és plakát nélkül. Nem tudtok mit kezdene magammal, de ti sem velem. Látom, ez már így marad.
Persze, ez csak fantázia, valójában nem látok én semmit, csak a fejemben születnek zűrös és vad gondolatok.