Hangzatos nevű blog

Az orvosok igen meglepődtek, amikor felboncoltak. Gézkötést találtak a szívemen, ami azt a kis sebet takarta, amit te ejtettél rajta. Már súlytalanul lebegve vártam a következő meglepit, azt, hogy mit szólnak majd akkor, amikor a géz alatt meglátják arcképedet a szívem burkára tetoválva. Jót nevettem tétovaságukon, amikor emlékeikben kutattak, hogy láttak-e vágásnyomot a mellkasomon, vagy sem.
He-he! Buta dokik! Az már eszetekbe sem jut, hogy ki vállalna tetoválást egy nyitott mellkasban. Az igazat megvallva, ez nem is tinta, ami a sejtekbe diffundálva örök időkre ott marad, ez csak a képed, a képmásod, ami téged jelent. Téged jelentett, amikor nem voltál velem, és egyből a szívemnek szólt, ha hallottalak. Melegített, amíg szépet mondtál, és sebet mart, amikor bántottál. Jó, már könnyen beszélek, hiszen már nem vagyok, és hogy is mondjam, ez egy kissé más állapot. Mindent tudok és látok, emlékeim tisztábbak, mint valaha, és az érzéseim is letisztultak.
Érzéseim nem csak letisztultak, de ezáltal egyértelműbbé váltak, így tompábbá is.
Végtelen az időm, nem telik, nem múlik számomra semmi, még is vissza kellett magamat tartanom, hogy ne az legyen az első dolgom, hogy megkereslek. Valahogy törődni akartam egy kicsit most már magammal is, volt testem sorsát végigkövetni, de elárulom, egyfolytában csak te jártál az eszemben. Végül is miattad van az egész, miattad haltam meg. Nagyon remélem, hogy az orvosok is ezt állapítják meg, hiszen én nem tettem magammal semmit. Egyszer csak bezárult nekem minden, és akkor elmúltam. Persze-persze, nem csak úgy zárult be az a minden, ahogy egy kapu a hirtelen támadt szélben, nem. Otthagytál, elhagytál, megcsaltál, és amikor elmentél, valahogy az életem értelme is bekerült a kisbőröndödbe. Sohasem tudtál jól pakolni. Emlékszem, egyszer otthon hagytad az összes fürdőruhát, pedig a tengerpartra mentünk. Na mindegy, ez már úgy sem számít, és most már nem bírom, hagyom, a fehérköpenyesek had nyiszáljanak, ellibegek és megnézlek. Érdekes, hogy ebben az új világban nem kell semmit tanulni, egyszerűen csak rád gondolok, és már is melletted állok. Nézlek, ahogy kapaszkodsz a villamoson és bámulsz ki az üvegen.
Na itt vagyok te hóhér, itt vagyok…, itt vagyok, de minek! Nézlek, csodaszép vagy, nekem legszebb a világon, ha nem így lenne, talán még most is a testemben lehetnék. A francba, hiszen semmi értelme az egésznek! Ha engednéd sem érinthetlek, hangom nem hallod, olyan vagy most, mint egy buta kép a múzeum falán, amit milliók csodálnak, és beérik ennyivel. Ha lehetett, a kiállításokon én mindig végig húztam ujjaim hegyét a megdermedt festékhullámokon, és ha a festő is ott volt, akkor nem hagytam ki, hogy beszéljek vele. Úgy néztem ilyenkor az alkotóra, mint egy ráadásfestményre, nekem vele volt teljes az élmény. Na, most már a múzeumokba is ingyen mehetek! Miken jár az eszem, amikor hozzád jöttem, ide a közeledbe, és valahogy meg kellene fejtenem, hogy mit is akarok ezzel! Hm, azt hiszem semmi különlegeset. Talán csak annyit szeretnék, amit az életben is akartam, veled lenni. Persze jó lenne, ha tudnál rólam, jó lenne, ha ezt te is akarnád, mert.., mert az egész nem sokat ér e nélkül.
Nem lesz ez így jó! Most jövök rá, hogy ebben a tekintetben semmi sem változott. Én szerethetlek az idők végezetéig, nézhetlek, csodálhatlak, de láthatom azt is, hogy mással vagy, láthatom az életedet, ahogy megöregszel, és egyszer valamikor újra találkozunk, így ebben a formában, de te akkor sem fogsz szeretni.
Meg lehet halni ennél jobban? Fordult meg a gondolat bennem, mert nem létező szívembe újra belehasított a fájdalom.
Ebben a pillanatban újra ott teremtem a testemnél, már nem boncoltak, ez tisztán látszott a küzdelemből, amit az életemért folytattak. Valahogy megszűnt minden észlelés, csak két utat láttam, egy vakítóan fényeset és egy nagyon sötétet. Igazán a sötét nem is látszott, csak a mindent betöltő fény rajzolta ki. Tudtam, hogy melyiket kell választanom, hiszen nélküled nincs fény, nincs öröm, nincs semmi. Elindultam a sötétség felé, kicsit sírtam, rád gondoltam, és arra, hogy akkor ennyi volt, itt az út .... .