2384
Középiskolai vizsgadolgozat.
Feladat: Jellemezze a XX. század második felét, emelje ki a kor jellegzetességeit.
Az 1945-ben véget ért II. világháború után hatalmas lendületet vett a technikai és tudományos fejlődés, de a társadalmi változásokra kevéssé illik a fejlődés szó.
A XX. század második felében élő emberek magukat igen civilizáltnak tartották, pedig ez időben több országban létezett még a kivégzés ( = az egyén életének elvétele), mint a legsúlyosabb büntetés. Ennél is meglepőbb történelmi tény, hogy minden földrészen kialakultak országok, amelyekben különböző ideológiák mentén nagymértékű népirtás következhetett be.
A kor egyik visszásága volt, hogy az emberi értékek fontosságát ugyan minden adandó alkalommal hangoztatták, de a népirtásokat politikai okokra hivatkozva az országok belügyének tekintették, így csak igen ritkán avatkoztak be.
2384-ből visszatekintve talán hihetetlenek tűnik, de a XX. század végi emberek többsége milliós, sőt többmilliós giga poliszokban élt. Levéltári adatok alapján tudjuk, hogy már akkor léteztek egyértelmű eredményt hozó kutatások, amelyek megállapították, hogy az ember minőségi élete csak ezeknél jóval kisebb közösségekben jöhet létre.
Valószínűleg ezeknek a hatalmas élhetetlen közösségek egyik mellékterméke volt az is, hogy az egyén-egyén közti különbségek elfogadása torz mértékben felértékelődött.
A kor divatos szóhasználata szerinti a „másság” tiszteletének talán egyik legfurcsább eredménye a homoszexualitás elfogadása volt. Mint ma már tudjuk, ez odavezetett, hogy a XXI. század elején az egyneműek már házasodhattak is. 2023-ban létrehozták az első jelentős kiváltságokat élvező városukat, majd 2036-ban megalakult Homopa, a saját nemükhöz vonzódók által alapított ország. Ezek után a világ számos pontján jöttek létre nemi beállítottság alapján szerveződött autonóm közösségek, melyek gazdasági önállóságuk megalapozása érdekében jelentős segítségeket és kiváltságokat kértek és kaptak. Ezek a segítségek és kiváltságok meghozták az eredményeket, de ezek után senki nem merte szóbahozni az engedmények visszavonását.
Mint ismert, a 2063-as nagy világválság egyik legfőbb kiváltó oka ez volt.
Visszatérve a XX. század második feléhez. A kor emberére nagy hatást gyakoroltak a vallások. A mai távolságból nézve egyértelmű, hogy az első kezdetleges társadalmakban megtalálható lételméletek, valamint a természet „kiismerhetetlen” erőinek „uralása” céljából létrejött hitek, miért és miként formálódtak a több ezer éven keresztül az utolsó ismert formáig. Ma már tudjuk, hogy minden kor aktuális vezetőinek komoly problémát okoztak a legszegényebb néprétegek, hiszen létszámuk a legnagyobb volt, viszont vesztenivalójuk nem akadt. A vallási vezetők igen sokáig a hatalom részesei és haszonélvezői is voltak, így érdekük egybevágott a mindenkori hatalmasságokéval. Közös céljuk az volt, hogy a nincstelen tömegek békében éljenek részben egymással, részben a hatalom képviselőivel.
Ma már bármennyire is hihetetlen, ezt egy „túlvilági élet” ígéretével érték el, amelyre persze csak azok voltak érdemesek, akik földi életüket azon szabályok szerint élték, amit ők, a vallási vezetők írtak elő. Természetesen ezeket az előírásokat nem maguknak, hanem az aktuális valláshoz tartozó istenségnek, vagy prófétának tulajdonították. Hihetetlen, vagy sem, az ötlet, a módszer sok száz éven keresztül bevált.
Az 1900-as évek végére ugyan a módszer már jelentőségét vesztette, a vallások még is fennmaradtak, sőt a társadalmi élet minden területére hatással voltak. Akkoriban, még az ateista szakértők is úgy ítélték meg, hogy a vallások hasznosak, tanításaik értékeket hordoznak. Formálták véleményüket annak ellenére így, hogy egyértelműen látható volt, hogy a tanítások inkább belenyugvásra elfogadásra sarkallták a híveket, mint sem arra, hogy helyzetükön változtassanak. Össztársadalmi szempontból nézve ez igen nagy gátja volt a fejlődésnek. A megítélést ugyan árnyalja, hogy voltak a kornak jelentős alakjai, akik úgy gondolták – magukról ezt hirdették -, hogy a tanítások szerint élik életük, de mind életvitelük, mind vagyoni helyzetük ellentmondott az előírásoknak. A kor sok visszásága közé sorolható az is, hogy a többség ezt nem volt képes felismerni.
II.
A kor további érdekessége, hogy az egyénnek sem az oktatásban, sem a magánszférában nem volt lehetősége önmaga megismerésére. Még azok az alapvető vonások sem kerülhettek terítékre, amelyek akkoriban a legtöbbször okoztak konfliktushelyzetet.
További érdekesség, hogy ismereteink azóta sem bővültek, egyszerűen csak felismertük azt, ami akkoriban is felismerhető lett volna. Ez pedig csak annyi, hogy a társadalmi fejlődések meghatározó idejében igen fontos szerepe volt annak, hogy - az akkor még inkább kisebb közösségekben -, az egyénnek milyen volt az értéke, azaz, mennyire volt hasznos tagja a csapatának, közösségének.
Ugyan minden korban voltak pl. vezetők, építők, kovácsok, orvoslással fogalakozók, akiknek az értéke egyértelmű volt, de akadtak igen sokan, akik megítélhetősége nem volt ennyire stabil. Számukra nagy jelentőséggel bírt az, hogy őket a többiek éppen mire tartják, hiszen nehezebb időkben a legkevésbé értékesek kerültek a „sor végére”.
Túlélésük múlott azon, hogy éberen őrizzék önnön értékességüket. A XX. század végére a fejlett régiókban nem volt már „sor vége”, nehezebb időkben is jutott mindenkinek étel, és senkit nem hagytak hátra azért, hogy a csapatot üldöző vadállat lemaradjon.
Ennek ellenére, az egyén életét az együttélés minden szintjén megkeserítette a folyamatos küzdés, amely az ellene irányuló vélt, vagy valós leértékelések ellen folytatott, az immár feleslegesen működő ösztöneinek engedelmeskedve.
Ugyan a genetikai tudományok akkoriban még nem tartottak ott, hogy csökevényes indíttatásainkat beavatkozással szüntethessük meg, de ennek a hétköznapokat sűrűn befolyásoló ösztönnek a megismerése vélhetőleg hozzájárult volna egy élhetőbb világ megteremtéséhez.
Az időszak mindenképpen említésre méltó jellegzetessége még a férfiak és a nők a helyzete.
Ma már úgy látjuk, hogy a XVIII. század végén indult, de igazán a XIX. század második felétől kiteljesedő nőmozgalmak részben elérték céljukat, részben túlzásokba estek, részben nem hoztak eredményt a XX. század végére.
A cél az volt, hogy rendelkezzen a két nem egyenlő lehetőségekkel a társadalmi és a magánéletben, a munkavállalás területén, a képzésben való részvételben, az előmenetelben, a politikai döntéshozatalban, a gyereknevelésben, a szolgáltatásokhoz való hozzáférésben.
Manapság egyértelmű, hogy a „rendelkezzen a két nem egyenlő lehetőségekkel” nem jelenti azt, hogy a nőknek is kötelező minden úgy tenni, mint ahogy a „férfiak tesznek”.
Ezt valahogy a nők és a férfiak is félreértették.
Ezért részben az egyenlőség élharcosai, a feminista nőmozgalmak tehetőek felelőssé, valamint közrejátszott ebben a kor már említett jellegzetessége, a másság mindenáron való elfogadtatása is.
Magunk életéből tudjuk, hogy érdemes emlékeznünk cselekedeteinkre, mert magunkat megismerni, hibánkon javítani csak így lehet. Ez igaz a nagyobb távlatokra is, és ezt ugyan a XX. század végi emberek is tudták, még sem néztek maguk mögé megfelelő módon.
Ha megtették volna, láthatták volna azt, hogy az évezredek alatt, a férfiak a nőkhöz képest másféle rostán estek át. Így ugyan egyenlőek vagyunk, de másban vagyunk jobbak, más-más kvalitásaink csiszolódtak jobbá.
A kor tudósai ugyan buzgón tanulmányozták azt az élővilágot, amelyben azt láthatták, hogy csak a legjobbak fejlődhettek, az emberi testben is azt figyelhették meg, hogy az csak akkor működik tökéletesen, ha minden sejt azt teszi, amire a természet létrehozta, ezt az ismeretet még sem alkalmazták a hétköznapokban.
A XX. század végén, a munkában és a családban kiegyenlítődött nemi szerepek következtében mind a férfiak, mind a nők egyre kevésbé voltak képesek a hagyományos értékekre alapozni azonosságtudatukat. Emiatt többféle torzulás következett be, mind a párkapcsolatokban, mind a családok által alkotott nagyközösségekben, a társadalmakban.
A reakció igen érdekes volt. A közvélekedés nemhogy elítélte volna ezeket a torzulatokat, inkább elfogadta. A XXI. század elején már új típusú modern nőről és férfiről beszéltek, könyvek és filmek taglalták a megváltozott élethelyzeteket. Ekkora távlatból már világosan látszik, hogy a változásokat csak is az egyén szempontjából értékelték, feledve az össztársadalmi hatásokat.
Mai nézőpontból az gondolhatnánk, hogy a felismerésnek hamarabb kellett volna bekövetkeznie, de ismeretes, hogy a 2068-as kataklizmáig valódi áttörés nem született.
III.
A XX. század végi politikai helyzet mindenképpen a kor jellegzetességeihez tartozik.
Ennek a témakörnek átfogó bemutatása is meghaladná ennek a dolgozatnak a lehetséges méreteit, ezért itt is főbb vonások kiemelésére szorítkozom csak
Mint valamikor a vallási vezetők, ebben az időben a gazdaság képviselőinek az érdeke fonódott össze a mindenkori kormányzatokéval. Ezt a legtöbb választópolgár legalább sejtette, de ennek valódi jelentőségével nem volt tisztában szinte senki.
Korabeli felmérésekből tudjuk, hogy átlagban a népesség 89%-a nem tudta megfogalmazni azt, hogy országuk vezetőségének mi a feladata. Azt, hogy az aktuális állam szerepe többek közt, de leginkább az, hogy a főként adók formájában beszedett pénzt a leghatékonyabban ossza el újra, valamint a gazdaság jó működését szabályzókkal, törvényekkel fenntartsa.
Belátható, hogy ha az államok pénzt osztanak el, akkor igen jelentős befolyásuk van a gazdaságra. A gazdaság szereplői ezt nem nézték tétlenül és érdekeiknek megfelelően megpróbáltak hatást gyakorolni a döntéshozókra. Akkoriban azt gondolták, talán a filmek és a közvélemény elé került esetek kapcsán, hogy a hatás gyakorlás vastag borítékok átadásával, vagy krimikbe illő események útján jöttek létre, pedig nem így történt.
Ha elő is kerültek a valóságot megközelítő történetek, a többség ezeket nem volt képes felfogni, vagy elfogadni. Az átlagember nem számolt azzal a ténnyel, hogy száz év alatt igen nagy tőke koncentrálódott igen kevesek kezében.
1995-ben a világ 200 leggazdagabb emberének összvagyona több volt, mint egy billió dollár, azaz annyi, mint a világ akkori népességének 47%-át kitevő 2,5 milliárd legszegényebb ember évi jövedelme. A három leggazdagabb ember összvagyona több volt, mint a Szaharától délre fekvő országok GDP-je. A harminckét leggazdagabb ember összvagyona több volt, mint Dél-Ázsia teljes nemzeti jövedelme. A 84 leggazdagabb ember vagyona több volt, mint a világ legnépesebb országának, az akkor 1,2 milliárd lakosú Kínának az éves nemzeti jövedelme.
Az előbbiekben jellemzett valóban nagytőke már nem adott át borítékot, nem zsarolt senkit, egyszerűen csak bevonta a döntéshozókat azokba a vállalkozásokba, amelyekben visszautasíthatatlanul nagy jövedelmekre tehettek szert „legálisan”.
2384-ből jól látható, hogy a vallások régebbi szerepét a demokráciában való hit vette át.
Az átlagember számára a demokrácia egyaránt jelentette azt, hogy az egyenlő jogok alapján akár „ő is lehetne milliárdos”, mint azt, hogy a hatalom gyakorlásában valóban részt vehet.
A nincstelen tömegek vagyoni helyzete ugyan változott, de a hatalom számára a hónapról-hónapra élő, adóság csapdában szenvedő emberek milliói ugyan azt a problémát jelentették, mint a középkorban. Létszámuk a legnagyobb volt, viszont vesztenivalójuk kevés akadt.
Idővel persze a veszteni való is modernizálódott, de a kiszolgáltatottság jellege és mértéke is.
Az a „fenyegetés”, hogy túlvilági élted kellemetlen lesz, ha nem viselkedsz megfelelően, úgy változott, hogy „nem lesz jövedelmed, amiből a törlesztheted adóságaidat, ha nem rám szavazol”.
A kifinomultabb módszereknek „köszönhetően”, természetesen a „fenyegetés” szó szerint nem így hangzott. Valójában még is mindenki tudta, hogy a mindenkori vezetés rendelkezik azokkal az anyagi lehetőségekkel, amelyek egy-egy gazdasági szegmensben fellendülést, vagy visszaesést okozhattak.
Visszatekintve igen furcsa, hogy az akkor élő emberek nem vették észre azt, hogy világuk az évezredek alatt - a berendezkedés lényegét tekintve -, mit sem változott. A mindenkori hatalom volt a haszonélvező, a többség pedig valamiféle hitnek megfelelve biztosította vezetőik jólétét, adta össze a „kiválasztottak” vagyonát.
