Hangzatos nevű blog

Az író csak magának szeretett írni. Keveset levelezett, beszélni is csak tömören tudott. De ha írt, akkor az egyik szó húzta a másikat, ez egyik mondat következett a másikból. Írás közben igazán maga volt, a gondolatok belőle folytak a papírra, önmagát kiterjesztve teste határain túlra. Ilyenkor széke felemelkedett, a látóhatár kitágult, és minden rejtelem önként vallott neki. Ezt így nem láthatta senki. A sötét eltűnt, fényt sugárzott minden való, mint felhők felett a nap. A zaj érthető szavakká szégyellte magát, az ármány ledobva jelmezét, érdekké változott. A mondatokká varázsolt betűk úgy csorogtak belőle, mint hűvös gyógyvíz hegyi forrásból. Erejét akkor is érezte, amikor székét az írás nem emelte meg, akkor is látni vélte a mindent, amikor a felhők alatt barangolt, mint minden szógubancos hitvány talajlakó. A valóságot ekkor is látta. Ilyenkor is tudta a miérteket és a hogyanokat, de a csomókon nem tudott, és nem is akart úrrá lenni. Bölcselet nélküli bölcsé változott, cilinder nélküli bűvésszé, akinek szárnyra kapott a nyula, és csőrében elvitte a varázspálcát is. A közönség nem mert fütyülni, a színfalak mögötti segítők is csak a padló deszkáit bámulták, mert tudták, várták a csodát, ami majd eljön, ha eljő az ihlet is.
Undorral, de belegázolt a bűzös embertömegbe, orrát facsarta hétköznapok kipárolgása. A járókelők megbámulták, fintorgó arca miatt kiközösítették, mint leprások a tüdővészest. Nem törődött velük, gondolatban lebegett, mint írás közben, és látta a gyenge izmok csökevény szárnyban végződő földkapcsait. Itt maradtok örökre! Sziszegte magában, ha már nagyon elege volt. Villamosra szállt, a zsivajgó tömeg végleg elgyengítette. A kapaszkodó százezer kéz melegével mesélt, a cső fogságából szabadult történtek beléáramlottak. Írni kezdett. Soha vissza nem térő mondatok születtek és tűntek el fejében. Nincs agy, ami képes a pillanat szülte csodálatos mondatokat megjegyezni. Írás nélkül az író semmi, csak egy pattogó, szikrázó szilveszteri látványosság, ami kihuny egy szemvillanás alatt. A villamos lassan haladt, a kétütemű utasok kipufogtak. Senki sem vette észre, de a padlót csíkos fekete gumi borította, a rongyos néni cipőjének orra előtt egy fémszázas várta a felemelő kezet. Az író fejében történet csírázott a segítségről, amely közelebbi, mint gondolnánk, csak legtöbbször magunk távolodunk el tőle. A gondolatban írt novella végére fémszázas hőssé válik, átgurulja a világot, és lassuló, bizonytalan billegés után ezeréves kérdések végén ő lesz a pont.
Az író szék nélkül is lebegni kezdett. Talpa eltávolodott a csíkos gumipadlótól, a sötét eltűnt, és fényt sugárzott minden utas. A moraj érhető szavakká egyenesítette magát, a rongyos néni ledobva jelmezét ellenőrré változott. A gumipadló az íróig emelkedett, majd ottmaradt.
A szóviccek lassan elárasztották Európát. Először csak az sms forgalmat bénították meg, majd a kenyércímkéket fertőzték meg. Az erőművek sokáig bírták, de végül kihunyt a tűz, a víz nem vált gőzzé, a turbinák nem forogtak többet. A villamosok megálltak, az ellenőrök állás nélkül maradtak és hazamentek. A sárga sínrabszolgák nyitott ajtóval kongatták az ürességet, csak az írók nem szálltak le.