Hangzatos nevű blog

Undorral nézek a múltját felejtő emberre, mint az út szélén döglődő puffad macskára. Gyorsan kötő ragacs a jelen, még nagyapáink letisztult eszenciái sem oldják. Nagyanyáink lekvárja jegeces vacak, zselével sűrítjük gyümölcstelen életünk, telt és aromás ízeket keresünk a tartós péksüteményben.
Lakóparkban vígad a magyar,
fehér csontok hallgatnak a pince alatt.
Látod, hagyjuk magunk, hagyjuk, hogy a lejárt szavatosságúnak tekintett múlt
a szeméthalmon kurkászó szegénynek okozzon örömet. Zsibvásárosok hada veszekszik a kidobott Bidermaier szekrénykén, anyám gyerekhaja volt a fiókban, eltettem.
Talán egyszer még rátalálok, de el nem veszthetem, mert nagyapám mosolya mellé tettem, amit nem feledhetek.
Lángoló tarlók hagyta fekete talajon sarjad az idei vetés, mindenki az eljövendő magot látja, mit elverhet még a jég. De a füstöt és a lángot már feledtétek, mit házatok felé fútt a szél.
Manapság nem csak bomló és elhasznált testeket rakunk a föld alá, de elföldeljük mindazt is, mit a lélek hordozott. De divatos az élve temetés is, amikor a múltjától megcsonkított lelkeket a jelen táptalajába mártva kényszerítjük torz virágzásba.
Citrom ízű a banán, rohadt hús szagát fogja le a fagy,
a jéghegy csúcsa kicsi, de a hajónkat hasítja a víz alatt.
Ébredj tengerész!
Ez az ezredik jéghegy, mi léket vág,
nem számít, hogy mit mond a kapitány.
A francokat fogsz te ébredni, alszol, mint a tejjel telt gyerek,
a száraz csecs zizegése ébreszt majd éhes vádolásra,
de nincs garancia a lejárt világra.
Vergődök, mint a partra vetett halász,
kinek azt mondták, hogy a homok is halat ád. Hálómat a fövenyre vetem,
és a többiek elégedett arcát nézem,
kik direkt nem veszik észre, hogy a hálóba más dob halat.
Istenem, kérlek tégy csodát, hoz vízözönt, és mosd el a gyökértelen dudvát!